Az autós beszélgetés alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy még nem teljes az új családom, valaki hiányzik. Ha ő is olyan kedves lesz velem, mint a többiek, akkor már nagyon boldog leszek. Igazából még mindig nem hiszem el, hogy jó helyre kerültem,pontosabban azt, hogy most már itt is maradok. Óvatosan terepszemlét tartottam és szokás szerint csendben voltam a következő napokban. Ők persze nem hagytak, kíváncsiak voltak a hangomra. Csibészeset játszottunk és ha már ennyire akarták, akkor megmutattam, hogyan tudok ugatni. Nagy sikerem volt! Ez volt az esti programunk utána. 🙂
Nagyjából egy hete voltam náluk, amikor az egyik este a fiatalabb nő (ő simogatott a kocsiban) elment valahova és pár órával később jött vissza. De nem volt egyedül, mert a kaput egy fiatalabb lány nyitotta ki. Őt még nem láttam, úgyhogy leszaladtam a lépcsőn, hogy közelebbről is megszemléljem. A kocsiból pakolt ki, amikor odaértem. Megijedt tőlem, felugrott.
– Anya! Anya! Itt egy kutya! – szóval a másik nő, az anyukája. Na, ezt is megtudtam. De nem értem miért olyan nagy baj, hogy itt vagyok. Miért akar ott visszamászni? Nem értem. Oda nem szoktak emberek beszállni, ők általában azt a másik ajtót használják,amikor be akarnak ülni. Szépen leültem és kíváncsian vártam a folytatást.
– Kutya?
– Igen,kutya! Biztos, hogy jól láttam!!! Nem macska! A frászt hozta rám, majdnem bemásztam a csomagtartóba ijedtemben.
Odamentem az Anyukájához, őt legalább már ismerem, megörültem neki. Ő nem visongatott miattam. Kedvesen megsimogatta a fejem.
– Jajj Anya! Vigyázz! Nehogy megharapjon.
– Nem harap meg. Ő a miénk.
– A miénk?
– Igen. Pontosabban a tiéd. Ő a te meglepetés 18. szülinapi ajándékod.
Ez valami varázsszó lehetett, mert a lány közelebb merészkedett hozzám és óvatosan megsimogatott. Ezután egy kis időre eltűntek,mert bementek a házba én pedig az ajtó előtti lábtörlőn feküdtem és hallottam, hogy az Anyukájával rólam beszélgetnek.
– A családi találkozókor Tati megkérdezte Kláritól, hogy van-e most valamilyen kutyája, akinek gazdát keres. Mondta, hogy van egy, összeveszett a barátnőjével és ő visszaadta a kutyát. Egy tacskókeverék, nagyon gyönyörű. Másnap hazament érte, képes volt ezért 8 órát vezetni oda-vissza. Este mentünk érte, hát amikor megláttuk nem voltunk elájulva tőle, főleg Keresztapád, csak pislogott, hogy milyen kis csúnya, alig van szőre, sovány. De ennél még rosszabb állapotban volt amikor hozzá került. Úgyhogy elhoztuk.
– Mekkora lesz?
– Nem nő már többet, nem kölyök. 2-3 éves.
– Na akkor lehet Rosie.
– Hát, nem hiszem. Fiú kutya. Elneveztem Siminek,mert egész úton simogattam a kocsiban.
– Ajj,de én Rosiet akartam. Na mindegy, akkor lesz Simi. Kimegyek megnézem.
Ott ültem az ajtóban. Kijött hozzám, kicsit féltem, hogy megint megijed tőlem,de ezúttal nem ez történt. Nagyon óvatosan leguggolt hozzám, megsimogatott és azt suttogta: Nagyon foglak szeretni! Jó helyre kerültél. – Amikor ezt mondta, egy teljesen új érzés futott végig bennem. Annyira szerettem volna hinni neki, de úgy voltam vele,hogy majd meglátjuk, már annyiszor reménykedtem és mindig csalódtam. De talán most tényleg jó helyen leszek.
Másnap reggel sietett hozzám, de óvatosan közelített felém, nem akart megijeszteni. Majd fokozatosan egyre többször simogatott meg és beszélt hozzám, amikor mások nem hallották. Minden félét, hogy jajj de pici vagyok, meg ne féljek tőle és ne haragudjak, amiért tegnap úgy visított,de nagyon megijedt, hogy egy idegen kutya van az udvarukon és meg fogja őket harapni. Olyan őszinte volt és olyan kedves. Ráadásul a többiekhez képest nagyon sokat törődött velem. Biztatott, hogy kövessem, sétálgatott velem az udvaron – szerencsére az első éjszaka után nem zártak be sehova, megértettem, hogy nem szabad elmennem innen, így most már szabadon felfedezhettem az új otthonomat. Az új családom leste szinte minden lépésemet, biztattak, ha jó dolgot csináltam (például ettem, vagy ittam, odamentem hozzájuk amikor hívtak) de rám szóltak, amikor rosszat csináltam – a járda helyett a virágoskerten át rövidítettem az utamat. Napról napra szebb lettem. Én nem láttam magamat, de éreztem, hogy jobban vagyok, már nem éget úgy a nap, bár azért még mindig kevés szőröm van. A lábaim sem voltak már olyan kis véznák, híztam egy picit. Olyan finomakat kapok enni. Ráadásul amikor a Nagyi megjelenik a kis vödörrel, nekem is mindig jut belőle valami finomság nemcsak a tyúkoknak. Kezdek berendezkedni, bár nem értem, hogy miért akarják, hogy a kutyaházban aludjak?! A reggelinél,vacsoránál azért beszaladok, ugyanis arra tanítottak, hogy oda kell menjek, utána egy kicsit ücsörgök és ha azt mondják: „Mehetsz” akkor mehetek oda a tányérhoz. A kis gazdimnál egyszer hamarabb akartam,de olyan gyorsan rám kiabált egy NEM!-et, hogy inkább nála is betartom a szabályokat. Hadd lássák, hogy nem vagyok én buta. Szépen leülök, ha megkérnek,de ha valamit nem akarok akkor megmakacsolom magam. A Nagypapája szokott fütyörészni, nekem is kitalált egy dallamot. Ha azt meghallom azonnal rohanok hozzá. A többiek nem tudják utánozni, olyan vicces amikor próbálkoznak.
Az első találkozás
2013 június 18. | Szerző: Simi
Az autós beszélgetés alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy még nem teljes az új családom, valaki hiányzik. Ha ő is olyan kedves lesz velem, mint a többiek, akkor már nagyon boldog leszek. Igazából még mindig nem hiszem el, hogy jó helyre kerültem,pontosabban azt, hogy most már itt is maradok. Óvatosan terepszemlét tartottam és szokás szerint csendben voltam a következő napokban. Ők persze nem hagytak, kíváncsiak voltak a hangomra. Csibészeset játszottunk és ha már ennyire akarták, akkor megmutattam, hogyan tudok ugatni. Nagy sikerem volt! Ez volt az esti programunk utána. 🙂
Nagyjából egy hete voltam náluk, amikor az egyik este a fiatalabb nő (ő simogatott a kocsiban) elment valahova és pár órával később jött vissza. De nem volt egyedül, mert a kaput egy fiatalabb lány nyitotta ki. Őt még nem láttam, úgyhogy leszaladtam a lépcsőn, hogy közelebbről is megszemléljem. A kocsiból pakolt ki, amikor odaértem. Megijedt tőlem, felugrott.
– Anya! Anya! Itt egy kutya! – szóval a másik nő, az anyukája. Na, ezt is megtudtam. De nem értem miért olyan nagy baj, hogy itt vagyok. Miért akar ott visszamászni? Nem értem. Oda nem szoktak emberek beszállni, ők általában azt a másik ajtót használják,amikor be akarnak ülni. Szépen leültem és kíváncsian vártam a folytatást.
– Kutya?
– Igen,kutya! Biztos, hogy jól láttam!!! Nem macska! A frászt hozta rám, majdnem bemásztam a csomagtartóba ijedtemben.
Odamentem az Anyukájához, őt legalább már ismerem, megörültem neki. Ő nem visongatott miattam. Kedvesen megsimogatta a fejem.
– Jajj Anya! Vigyázz! Nehogy megharapjon.
– Nem harap meg. Ő a miénk.
– A miénk?
– Igen. Pontosabban a tiéd. Ő a te meglepetés 18. szülinapi ajándékod.
Ez valami varázsszó lehetett, mert a lány közelebb merészkedett hozzám és óvatosan megsimogatott. Ezután egy kis időre eltűntek,mert bementek a házba én pedig az ajtó előtti lábtörlőn feküdtem és hallottam, hogy az Anyukájával rólam beszélgetnek.
– A családi találkozókor Tati megkérdezte Kláritól, hogy van-e most valamilyen kutyája, akinek gazdát keres. Mondta, hogy van egy, összeveszett a barátnőjével és ő visszaadta a kutyát. Egy tacskókeverék, nagyon gyönyörű. Másnap hazament érte, képes volt ezért 8 órát vezetni oda-vissza. Este mentünk érte, hát amikor megláttuk nem voltunk elájulva tőle, főleg Keresztapád, csak pislogott, hogy milyen kis csúnya, alig van szőre, sovány. De ennél még rosszabb állapotban volt amikor hozzá került. Úgyhogy elhoztuk.
– Mekkora lesz?
– Nem nő már többet, nem kölyök. 2-3 éves.
– Na akkor lehet Rosie.
– Hát, nem hiszem. Fiú kutya. Elneveztem Siminek,mert egész úton simogattam a kocsiban.
– Ajj,de én Rosiet akartam. Na mindegy, akkor lesz Simi. Kimegyek megnézem.
Ott ültem az ajtóban. Kijött hozzám, kicsit féltem, hogy megint megijed tőlem,de ezúttal nem ez történt. Nagyon óvatosan leguggolt hozzám, megsimogatott és azt suttogta: Nagyon foglak szeretni! Jó helyre kerültél. – Amikor ezt mondta, egy teljesen új érzés futott végig bennem. Annyira szerettem volna hinni neki, de úgy voltam vele,hogy majd meglátjuk, már annyiszor reménykedtem és mindig csalódtam. De talán most tényleg jó helyen leszek.
Másnap reggel sietett hozzám, de óvatosan közelített felém, nem akart megijeszteni. Majd fokozatosan egyre többször simogatott meg és beszélt hozzám, amikor mások nem hallották. Minden félét, hogy jajj de pici vagyok, meg ne féljek tőle és ne haragudjak, amiért tegnap úgy visított,de nagyon megijedt, hogy egy idegen kutya van az udvarukon és meg fogja őket harapni. Olyan őszinte volt és olyan kedves. Ráadásul a többiekhez képest nagyon sokat törődött velem. Biztatott, hogy kövessem, sétálgatott velem az udvaron – szerencsére az első éjszaka után nem zártak be sehova, megértettem, hogy nem szabad elmennem innen, így most már szabadon felfedezhettem az új otthonomat. Az új családom leste szinte minden lépésemet, biztattak, ha jó dolgot csináltam (például ettem, vagy ittam, odamentem hozzájuk amikor hívtak) de rám szóltak, amikor rosszat csináltam – a járda helyett a virágoskerten át rövidítettem az utamat. Napról napra szebb lettem. Én nem láttam magamat, de éreztem, hogy jobban vagyok, már nem éget úgy a nap, bár azért még mindig kevés szőröm van. A lábaim sem voltak már olyan kis véznák, híztam egy picit. Olyan finomakat kapok enni. Ráadásul amikor a Nagyi megjelenik a kis vödörrel, nekem is mindig jut belőle valami finomság nemcsak a tyúkoknak. Kezdek berendezkedni, bár nem értem, hogy miért akarják, hogy a kutyaházban aludjak?! A reggelinél,vacsoránál azért beszaladok, ugyanis arra tanítottak, hogy oda kell menjek, utána egy kicsit ücsörgök és ha azt mondják: „Mehetsz” akkor mehetek oda a tányérhoz. A kis gazdimnál egyszer hamarabb akartam,de olyan gyorsan rám kiabált egy NEM!-et, hogy inkább nála is betartom a szabályokat. Hadd lássák, hogy nem vagyok én buta. Szépen leülök, ha megkérnek,de ha valamit nem akarok akkor megmakacsolom magam. A Nagypapája szokott fütyörészni, nekem is kitalált egy dallamot. Ha azt meghallom azonnal rohanok hozzá. A többiek nem tudják utánozni, olyan vicces amikor próbálkoznak.
Oldal ajánlása emailben
X